Jó napot, mi újság? – Kovács Gyuláné

Beszélgetésünk idején szinte napra pontosan egy év telt el azóta, hogy Kovács Gyuláné Margó negyven év munkaviszony után nyugdíjba ment. Egy pillanat alatt alkalmazkodott az új élethelyzethez. Kifejezetten élvezi, hogy néha még lustálkodni is van ideje, és bepótolhat olyan dolgokat, amikre eddig nem futotta az idejéből.

A lakótelepi lottózóból minden bizonnyal sokan ismerik Kovács Gyulánét, hiszen huszonkét éven át dolgozott ott. Margó paksi lány, igazi lokálpatrióta, és mint megjegyzi, olyan honvágyas, hogy nem is vágyott, nem is vágyik el a városból. Ha élni nem is szeretne máshol, az utazást kedveli: férjével szívesen fedezik fel a világ számukra elérhető országait, tájait. Rövidesen a férje is nyugdíjba megy, így még inkább hódolhatnak közös szenvedélyüknek. Tavaly is voltak emlékezetes nyaralásaik, és sikerült megvalósítani a bakancslistáról az úszást delfinekkel és a parasailinget (víziejtőernyőzés), de maradtak még tervek. Az országokat illetően most Zanzibár került a fókuszba, de mint Margó hozzáfűzi: mit nem adna két darts világbajnokságra szóló jegyért, ami régi vágya, de egyelőre elérhetetlennek tűnik számukra, hiszen a jegyek pillanatok alatt elkelnek.

A kisebb léptékű tervek között szerepel, hogy folytatja a néhány éve elkezdett orosztanulást, és sokat olvas. – Ha elolvasom az összes könyvet, amit felhalmoztam, örökké fogok élni – fogalmaz nevetve. S még azt hozzáteszi: imádja, hogy szabadon gazdálkodik immár az idejével, nem kell rohannia, és akár lustálkodhat is. Amit nehéz elhinni róla, hiszen roppant energikus, aktív és láthatóan nem az a sarokban meghúzódó típus.

Talpraesettségére korán szüksége volt, hiszen ahogy kikerült az iskolából, üzemvezető lett a paksi kenyérgyárban. Margó eredeti szakmája ugyanis pék, ahogy a ma már dozimetrikusként dolgozó férjéé is, akivel a kaposvári iskolában ismerték meg egymást. – Hűséges típus vagyok, ha lenne még kenyérgyár, biztosan ott dolgoznék – árulja el. A gyár azonban megszűnt, és neki bele kellett kóstolnia a munkanélküliség keserű kenyerébe is. Ebből a hullámvölgyből az akkor még virágzó videotékából érkező állásajánlat segítségével sikerült kilábalnia. Ott kezdett sorsjegyekkel foglalkozni, s az ott szerzett tapasztalat jelentett számára jó ajánlólevelet a Szerencsejáték Zrt.-hez. Az ott eltöltött bő két évtized alatt sok mindent látott, nagy boldogságot és gyors visszaesést is. A jelentősebb nyeremények átadása mindig örömmel töltötte el. Habár sokan kívánnak sok szerencsét szeretteiknek az új esztendő elején, nem jellemző, hogy ilyenkor fellendülne a játékkedv. Ez Margó tapasztalatai szerint akkor emelkedik jelentősen, ha 13-a péntekre esik, és ha felhalmozódik a nyeremény.

Hogy neki mi a viszonya a szerencséhez? Mint mondja, ha a játékra értjük, igazán nagy nyereménye soha nem volt, ami persze nem szegte kedvét, „megfertőződött” a munkahelyén, ma is rendszeresen játszik. Ha az életre értjük, akkor szavai szerint nézőpont kérdése, hiszen rövidesen a negyvenedik házassági évfordulójukat ünneplik békében, egészségben. De ha azt nézzük, hogy hatalmas megpróbáltatás elé állította őket a sors, biztosan nem a szerencse jut az eszünkbe: nagyobbik lányuk, Linda ugyanis élete végéig gondoskodást igényel, önálló életre nem képes. A gyásznak, amivel az jár, ha az embernek fogyatékkal élő gyermeke van, minden szakaszát megélték. Rendkívül hálás a férjének, aki nem futamodott meg ettől a kihívástól, amivel Margó szerint a férfiak sokkal kevésbé tudnak megbirkózni, mint a nők, és szintén hálás a Nyitnikék fogyatékkal élők nappali ellátója gondozóinak az áldozatos munkájukért. Leghőbb vágya, hogy az ő életükön túli időre gondoskodjanak Lindáról. Kisebbik lányuk, Noémi rövid kitérő után visszatért családjával Paksra, ami szülei számára rendkívüli öröm, így sok időt tölthetnek unokájukkal, Sárival, aki lassan két éve aranyozza be az életüket.

Szabó Vanda