Elhunyt Szinger Ferenc
Szinger Ferenc (1940-2023) Paks egyetlen olyan polgára, aki tagja volt a községi, a nagyközségi, majd a városi tanácsnak, illetve Paks Város Önkormányzatának. A város Pro Urbe kitüntetéssel díjazta négy évtizedes munkáját 2005-ben. Még ifjú focista volt, amikor az edzője elnevezte Lelkesnek. Akár labdarúgásról, akár a városról volt szó, becenevét soha egyetlen pillanatra sem tagadhatta volna le.
Szinger Ferenc 1940. április 28-án született Pakson, a család ötödik, legkisebb gyermekeként. Az általános iskolát és a gimnáziumot is szülővárosában végezte el. A Testnevelési Főiskola sportszervező szakán, levelező tagozaton diplomázott 1982-ben. Még fiatalon egy beszélgetés során figyelt fel rá az akkori tanácselnök, Aradi Imre, mondván, hogy aki ilyen szeretettel beszél Paksról, annak a településvezetésben a helye. Akkor döntötte el, hogy tenni szeretne a közért, amikor a Pacsirta utca lekövezésekor egy idős asszony meghatódva azt mondta neki: fiatalember, nem is tudja mekkora dolog ez. Huszonnégyévesen megválasztották a községi tanács tagjának, amivel negyvenhat évnyi szolgálat kezdődött, hiszen azt követően a nagyközségi tanácsnak, Paks város első tanácsának, majd 1994-től három ciklusban az önkormányzati képviselő-testületnek is tagja volt, illetve egy cikluson át külső bizottsági tag. Ez példa nélküli a városban. Mindig a települése iránt érzett szeretetből fakadó lelkesedéssel dolgozott az itt élőkért. Halálával gyászol a megyei futballtársadalom is, hiszen Szinger Ferenc évtizedeken keresztül vezette a Tolna Megyei Labdarúgó-szövetséget, 1991-től 2000-ig – nyugdíjba vonulásának napjáig – a Paksi SE elnöke volt, továbbá az MLSZ igazolási és átigazolási bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Amikor 1953-ban, gyerekfejjel a Népstadion legfelső sorában ült, a világ legboldogabb emberének érezte magát. Jól emlékezett arra az 1959. március 15-re is, amikor első egyesülete, a Paksi Kinizsi színeiben játszott megye első osztályú felnőtt bajnoki meccsén, ahol súlyosan megsérült a térde. Bár még a katonaévek alatt is pályára lépett, minden mérkőzésnek súlyos fájdalom volt az ára, így be kellett látnia, hogy játékos pályafutásának vége. Ekkor vette át a labda helyét a síp. Első mérkőzését 1964. március 15-én vezette, amelyet további 1419 követett. Néhány évig országos játékvezető volt, az NB I.-ig jutott, ahol partjelzőként lengette a zászlót. Játékvezetőként huszonöt évig vezetett mérkőzéseket, mely idő alatt megannyi emlékezetes összecsapáson fújta a sípot. 2009-es leköszönése után a megyei szövetség örökös tiszteletbeli elnöke maradt. Elismerései között tudhatta a Magyar Sportért állami kitüntetést (1992), a Magyar Labdarúgásért arany fokozatát (1995), a Tolna megye labdarúgásáért arany fokozatát (2005), Paks város Pro Urbe díját (2005). 2012-ben a Paksi Iparos és Vállalkozói Kör Lussonium díjat adományozott részére. De amíg a sors az egyik kezével valóra vált álmokat adott neki, addig a másik kezével elvette a számukra legkedvesebbet, egyetlen gyermeküket. A tevékeny munkába menekülés volt az egyetlen gyógyír fia elvesztése után 1992-ben. Közéleti működését az vezérelte, hogy olyan döntések megszületését segítse elő, amelyek a Pakson élő húszezer ember érdekeit szolgálják. „Nem történt az elmúlt évtizedekben a városban egyetlen olyan fejlesztés sem, amihez ne lenne közöm.”, fogalmazott, utalva közel fél évszázados közéleti szerepvállalására. Nyugdíjasként sem vonult vissza teljesen. Kortársai életét igyekezett tartalmasabbá tenni a Városi Nyugdíjasklub elnökeként. Munkáját mindig a Somodi Andrástól kapott ifjúkori becenevéhez hűen végezte nagy elánnal, lelkesen. Szabadidejében szívesen gondozta vácikai gyümölcsösét. Utolsó éveiben megromlott egészségi állapota miatt a Paksi Életfa Idősek Otthona lakója volt.