Jó napot, mi újság? – Haaz Ferencné

A városi pedagógusnapi ünnepségen vette át vasdiplomáját Haaz Ferencné, a Paksi Deák Ferenc Általános Iskola nyugalmazott pedagógusa. Marika néni az egykori dombóvári tanítóképzőben végzett hatvanöt évvel ezelőtt.

– Pakson, az alvégen születtem 1939-ben. Akkor még a hatos utat sem építették meg – mondja Haaz Ferencné. – Ott játszottunk a többiekkel, nagyon szép gyerekkorom volt. Már akkor szerettem a kicsikkel foglalkozni, és el is határoztam, hogy tanítónő leszek. Kitűnő tanuló voltam, fel is vettek a dombóvári tanítóképzőbe, ahova az első év szeptemberében egy hatalmas bőrönddel, vonattal utaztam el, és csak decemberben jöhettem haza. Nagyon nehéz időszak volt, hiányzott a családom. Írtam is az anyukámnak, hogy vigyen haza, de ő azt válaszolta, hogy ez a te választásod volt, maradj. Azóta is hálás vagyok az édesanyámnak ezért a mondatért – idézi fel a múltat Marika néni. Miután a dombóvári tanítóképzőben leérettségizett, egy évet Pakson gyakornokoskodott, majd amikor megszerezte a diplomát, ismét szülővárosába helyezték, a mai Bezerédj általános iskolában tanított.

– Nagy szeretettel fogadtak azok a tanárok, akik még az alsó tagozatban tanítottak engem – mondja Haaz Ferencné, aki kiemelte, hogy egész életében körülvette a szeretet. – Szerettek az emberek, szerettem tanítani, szerettem a tanítványaimat. 1957-ben harmincöt második osztályos -diákot kaptam. Nekem annyi virágot még soha nem hoztak, mint abban a három évben, tavasztól őszig amilyen virág nyílott, mindennap elhalmoztak vele. Az esküvőmön sorfalat álltak. Ők ma már hetvennégy évesek, de a mai napig megszólítanak az utcán, és megkérdezik, tanító néni, hogy van? Segítettem mindenkinek, nagyon kevés diákot buktattam meg, még nyáron is jöttek hozzám a gyerekek tanulni, amíg én főztem, ők olvastak. Tizenkét évig mai nevén a Paksi Bezerédj Általános Iskolában, majd huszonöt évig a mai Paksi Deák Ferenc Általános Iskolában tanítottam. Ott sok velem egykorú munkatársam volt, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, nyugdíj után még sokáig össze is jártunk. Még most is meghívnak a Deák iskolába a pedagógusok ünnepségére, az idősek napjára, ami nagyon jólesik – hangsúlyozta Marika néni.

Arról is beszélt, hogy úgy érzi, élete legnagyobb ajándékait kapta nyugdíjazása idejében, mégpedig az öt unokáját. Tizenhat éve özvegyült meg. Az egyik fia Pakson él családjával, velük naponta találkozik, a másik fia és családja pedig Gödöllőn, velük telefonon tartja a kapcsolatot. Ünnepekkor összejönnek, Marika néni elkészíti mindenkinek a kedvenc süteményét.

A családban senki nem választotta a pedagógus pályát, tanítványai közül viszont legalább húszan. – Mindegyik azt mondja, hogy azért lett pedagógus, mert nagyon szeretett engem. Ennél nagyobb elismerés nem is kell egy tanítónak – meséli. Marika néni felidézte azt is, hogy milyen volt az ötvenes években tanítónak lenni. Elmondta, hogy volt negyvenöt fős osztálya is, mindenkinek maga írta a füzetébe a kezdő sorokat, a tanításhoz eszköz csak a tábla és a kréta volt. Sokszor még otthon is dolgozott, miután a gyermekei már elaludtak. Kiemelte, hogy a legfontosabb ebben a hivatásban a rátermettség, a humorérzék, és az, hogy a pedagógus minden diákját egyformán szeresse.

Visszatérve a városi pedagógusnap ünnepi pillanataira: Marika néni megjegyezte, megmelengette a szívét, hogy a nyugdíjas kollégái is ott voltak az ünnepségen és gratuláltak neki a vasdiplomához. – Nagyon jó volt együtt lenni. Nehéz megélni, hogy sorban mennek el a kollégák. Gyakran nosztalgiázom és gondolok a tanítványaimra is, mindenkiről van fényképem – tette hozzá.

Ami a kedvenc elfoglaltságát illeti, a kertészkedést említi, a virágok, bokrok gondozását, ami időigényes elfoglaltság. A beszélgetés zárásaként kiemelte, hálás a sorsnak, legyen jó vagy rossz, ami jön, elfogadja, és soha nem bánkódik azon, amin nem tud változtatni.