Jó napot, mi újság? – Kocsner Gábor

Soha nem akartam semmi lenni, és ez majdnem sikerült – így fogalmazta meg ars poeticáját Kocsner Gábor. Feleségét egy keleti harcművészetnek köszönheti, a színjátszást egy közös buszozásnak, azt pedig, hogy Tolna megyében nőtt fel, valójában az asztmájának.

Közelebbi ismeretségünk nagyjából másfél évtizedes, de az utóbbi időben csak futólag találkozom Gáborral. Szó szerint futólag, néhanapján látom futótársaival erre-arra a városban. Ez a kis – korábban Atomcsigák névre hallgató, újabban Atomcity Runnersként emlegetett – csapat fontos az életében. A covid idején is segítettek egymásnak nem belebolondulni a bezártságba. Most már talán azt is el lehet árulni, hogy megesett, hogy egyenként kiszivárogtak a városon kívülre, s onnan együtt futottak. De még ennél is fontosabb, hogy amikor egyikük-másikuk tényleg a négy fal közé kényszerült a járvány miatt, a többiek aszfaltrajzokkal vagy közös énekléssel igyekeztek mosolyt csalni az arcára. Persze nem egyszer inkább a meghatottság és az öröm könnyeit sikerült. Gábor számára kihívást, s egyben sikerélményt a 20-30 kilométeres távok jelentenek, ilyenkor van idő amolyan belső utazásra is. Mostanság azonban egy komolyabb műtét miatt csak áhítozik a hosszabb távok után, be kell érnie 4-5 kilométerrel. Az végül is nem derült ki a beszélgetésünkből, hogy mióta fut, mert annyi érdekes fordulat volt az életében, hogy mindenre nincs idő kitérni.

Családja a Pest megyei Mendéről került Faddra, édesanyja ott kapott körzeti orvosi állást. Egyéb okok mellett a vidéki lét mellett az szólt, hogy Gábor és édesapja is asztmás volt. Akkoriban levegőváltozást javasoltak az orvosok. Meglepő módon 23 éves koráig Szekszárd volt a fókuszban. Ott érettségizett, tanult szakmát, Pakson még csak nem is járt. Szinte az első ide vezető útja sorsfordító volt, ekkor ismerte meg Emőkét. Wing tsun edzésre jártak együtt. A keleti harcművészetek iránti érdeklődésük nem tartott sokáig, kapcsolatuk viszont igen. Jövőre ünneplik a 30. házassági évfordulójukat. A tervek szerint Skóciába mennek majd a jeles alkalommal, mert az Emőke egyik álma… Három gyermekük már felnőtt: Peti villamosmérnök, Budapesten él, Marci betanuló primerköri gépész, Emma pedig most kezdte az egyetemet keleti nyelvek és kultúra szakon.

A család és a sport mellett a kultúrának is komoly szerepe van Gábor életében, és itt nem csak arra kell gondolni, hogy nála a rockzene iránti rajongás nem merült feledésbe a kamaszkorral, s ma is szívesen jár koncertre, fesztiválra. Hanem arra is, hogy amatőr színjátszóként jelenleg is részt vesz az Okuláré projektben, ami eredetileg felolvasószínház, de ők szeretik megadni a módját. A paksi színjátszás, drámajáték egy véletlennek köszönhetően került a látókörébe. Nemes egyszerűséggel együtt utazott egyszer a buszon Hefner Erikával, aki elhívta a drámacsoportjába, amely akkor a Pro Artis Művészeti Iskolában működött. Ennek eredményeként egyszer hol a művelődési központ névadója kapcsán rendezett Csengey Dénes-műsorban találta magát, hol A kaktusz virága című darab főszerepében – mindkét eddigi előadás telt házas siker volt –, hol a várost bemutató első imázsfilmben. A felkérés az utóbbinál is meglepetésszerű volt számára, az élmény viszont életre szóló: még most is úgy emlékszik a forgatásra, mintha tegnap lett volna. – A televízió szerkesztőségében találkoztunk, csak a filmbeli feleségemet ismertem. Leültünk az asztal körül, és mondták, hogy no akkor játsszuk el a családi ebédet. Mi szedtünk a nem létező leveses tálból a nem létező tányérokba, Kövi Gergő és Babai István pedig azt mondták, ez így jó lesz – idézi fel. Később is játszott a paksi amatőr filmesek néhány kisjátékfilmjében. Ennek kapcsán jegyzi meg, hogy mára már megfogalmazta az ars poeticáját, ami – mint nevetve árulja el – így szól: soha nem akartam semmi lenni, és ez majdnem sikerült is.

Ez valójában a pályájára is igaz, hiszen először azt hitte magáról, hogy nem fog leérettségizni sem, aztán végül a Pécsi Tudományegyetemen mesterfokozatú diplomát is szerzett, sőt még a záróbeszédet is ő mondta. Volt néhány vargabetű a pályafutásában, s nehéz időszakok is, de immár húsz éve az RHK Kft.-nél dolgozik. Fegyveres biztonsági őrként kezdte, öt évvel ezelőtt azonban egész más, hozzá sokkal inkább illő munkát végez: képzési referensként dolgozik. Jó a cég, jók a kollégák, és a munkáját szereti. – Kellő önállóságot kapok, és lehet alkotni – indokolja.

Szabó Vanda