Tíz éve történt a tűzeset

Egy évtized telt el azóta, hogy szinte teljesen leégett a Bocskai utcában egy társasház felső szintje. Hónapokig húzódott a kárrendezés, a helyreállítás. Majdnem két év kellett, hogy a lakók visszatérhessenek otthonaikba. Az eset olyan élénken él az emlékezetükben, mintha tegnap történt volna.

– Ezúton is szeretném mindenkinek megköszönni, hogy a pontosan ma tíz évvel ezelőtti szerencsétlen helyzetünkben annyian kiálltatok mellettünk, önzetlenül segítséget nyújtottatok lehetőségeitekhez mérten. Nem lehetünk elég hálásak, még egyszer köszönet mindenkinek – írta közösségi oldalán Bardon József – Joci – saját bevallása szerint még mindig elszoruló szívvel. – Hogy emlékszem-e, mikor és hogyan történt? – kérdez vissza. – Hát persze, én hívtam a rendőrséget. 2014. június 13-a volt, péntek, telihold…

Mielőtt rátérünk a tíz évvel ezelőtti történetre elárulja, a mostani bejegyzését egy dolog vezérelte: a hála. Sokan segítettek a bajban. Barátok, ismerősök, a városvezetés és máig névtelenül maradt ismeretlenek. Ennyi idő elteltével is fontosnak érezte, hogy megköszönje mindenkinek, aki anyagilag, tárgyakkal, eszközökkel, fizikai erejével, szakmai tudásával, kapcsolataival vagy csupán jelenlétével hozzájárult ahhoz, hogy könnyebb legyen átvészelni ezt a nehéz, embert próbáló helyzetet. 2014. június 13-án negyed 4-kor az akkori közös képviselővel éppen a folyamatban lévő tetőfelújítás miatt egyeztettek. Fel akarták függeszteni a munkákat, mert nem voltak megelégedve a minőséggel és a biztonsági intézkedésekkel sem. Azt már egy lakótársa, Horváth Rita teszi hozzá, hogy két nappal korábban hívni kellett a tűzoltókat, mert a kivitelező a rekkenő hőségben a tetőn hagyta a gázpalackot, és attól tartottak, hogy berobban. Rita egyébként éppen a Balatonra tartott, amikor a lánya értesítette arról, hogy ég a ház. Visszafordult, és amikor a párjával a város határába értek, döbbenten nézték a hatalmas füstfelhőt és kérdezték: Ez a mi házunk? Szomorú szívvel konstatálták, hogy bizony az. Eközben már helyszínen voltak a tűzoltók. A lángok olyan gyorsan terjedtek, hogy alig jutott idő menteni az épületben lévő értékeket.

– Egy pár dolgot tudtunk megmenteni, hűtőt, mosógépet és azt a háromszáz kilós zongorát, amit az akkor még óvodás Gerda lányom kapott kölcsön. Négyen alig tudtuk becipelni, de ketten kihoztuk – idézi fel. Nagyjából mindenkinek mindene odalett. Ami nem égett el, azt a hatalmas hő vagy az oltásnál használt víz tette tönkre. Egy emberként mozdult meg akkor a város, jöttek a városvezetők, barátok, ismerősök. Mindenkinek sikerült megoldani a lakhatását, ki erőműves, ki önkormányzati lakásba került. Szépen lassan szert tettek minden szükséges holmira. – Annyi ruhánk maradt, ami rajtunk volt – mondja Bardon József. Mint elárulja, tudván, hogy egy gyerek még egy apró játék elvesztését is nehezen éli meg, ők arra koncentráltak, hogy kislányuk lelke ne sérüljön. Igyekeztek azzal vigasztalni magukat, hogy úgy is fel akarták újítani a lakást. Ez a fajta felújítás azonban – ahogy megtapasztalták – egészen más volt.

Ehhez Rita is hozzáfűzi, hogy fél év elteltével megjelent a biztosító képviselője, hogy újra felmérje a károkat. Addig semmi nem történt, „csak” állagmegóvás, ami milliókat vitt el. A tetőtérben a lányok szobája volt, a tető állagmegóvását szolgáló ponyvát tartó oszlopokat a márvány burkolólapokba fúrták bele. A kárszakértő azt mondta, itt egy fugatisztítást tud elszámolni. A földszinti fürdőszoba ajtaja esetében – amit a füst, hő és víz tett tönkre – a szakértő csak a szárfát tartotta cserélendőnek, magát az ajtót nem. Joci hasonló tapasztalatait egy sokatmondó gondolattal foglalja össze: A lakásbiztosítás nem szeretetszolgálat. Példaként említi a fűtésrendszert, aminek földszinti elemeit természetesen nem érintették maguk a lángok, de másfél-két évig állt a víztelenített rendszer, amitől a vezetékek korrodáltak. A tetőfelújítással megbízott vállalkozó megbízásából munkát végző embert a bíróság vétkesnek találta. Hogy mennyi büntetést kapott, arra Joci nem emlékszik, de arra igen, hogy az okozott kárt nem tudta megtéríteni. A lelki terheken túl mindenkinek jelentős anyagi kára is keletkezett.

Mint Rita meséli, ők is erőműves lakásba költöztek, ami nagy segítség volt, de így is nagyon nehéz volt ez az időszak. Természetesen fizetni kellett a bérleti díjat, de a hiteltörlesztést is. Amint tehették, azonnal visszaköltöztek. Nem volt még konyha, nem voltak bútorok, matracon aludtak. Mára eltüntették a tűz nyomait az épületről, de ők nem felejtették el, kissé suta szófordulattal élve, mindenkinek beleégett az emlékezetébe.