Jó napot, mi újság? – Kováts Balázs

Az erőmű 1–2. blokkjának tudományos indításvezető-helyettese, az ESZI alapító igazgatója, az atomerőmű látogatóközpontjának létrehozója Kováts Balázs. Pakson a lakosság szavazata alapján az Ezredforduló embere. Már nem aktív munkavállalója az atomerőműnek, de rendkívül tevékeny ma is.

A Stella Cukrászdát ajánlja a beszélgetéshez, s kérdés nélkül már mondja is az okát. Egyrészt abban az egy négyzetkilométerben van, amiben az egész életét leélte, hiszen az Erzsébet szállóval szemben töltötte gyermek- és ifjúkorát, fiatal házasként lakott a Virág, majd a Váci utcában, most pedig a Rókus utcában van az otthonuk. Másrészt emlékezteti a hangulata az egykori Gyöngyvirág cukrászdára, ami szülői házukkal szemben állt. – Ha azt akarod kérdezni, hogy vagyok: időarányosan – tartja továbbra is kézben a beszélgetés fonalát Kováts Balázs. A kérdésre, hogy mindig, mindenhez ilyen tudatosan, tervezetten fog-e hozzá, azt mondja, hogy szokták kérdezni, mit tanult a Műegyetemen, amire ő általában azt válaszolja, hogy már sok mindent elfelejtett, de a rendszerszemléletet – amit egyébként az élet minden területén alkalmaz – ott tanulta. Visszatérve a hogylétére, elárulja, hogy a nyugdíjas szót nem szívesen használja, mert negatív attitűdje van, így inkább idősödőként emlegeti a saját korosztályát. E „besorolás” okozta meglepetésre azzal reagál, hogy jó géneket örökölt elsősorban anyai oldalról. – Egyébként a sugárzás konzervál – teszi hozzá tréfásan, amit egy svéd felmérésről szóló történettel támaszt alá. Majd’ mindenhez van egy története, ami nem csoda, az egész újság kevés volna összegyűjteni mindazt, ami a nevéhez fűződik, s ha azokat is sorra vesszük, ahol „csupán” a háttérben segédkezett, akár egy kötetet is megtöltene. Ahogy a szülő nem tud választani a gyerekei közül, úgy Balázs sem tud kiemelni egyet sem a sok-sok életre hívott, útjára indított ügy közül.

Iskolát, látogatóközpontot, borklubot alapított, önkormányzati társulások, alapítványok születésénél bábáskodott, sportegyesületben tevékenykedett.

Az aktív szerepvállalása nem az atomerőművel kezdődött, a gimnáziumban, egyetemen éveken át diákvezér volt. Szavai szerint megyei főállatorvos édesapja még nála is aktívabb volt, bátyja viszont, kissé kilógva a sorból, Ki mit tud? győztes művészember. Ő magát humán műszakiként aposztrofálja, az atomenergia alkalmazásának emberi oldalát egyenértékűnek tartja a technológiával. Nukleáris szakmérnöki végzettséget igen, kommunikációst nem szerzett. Utóbbi azért érdekes, mert nemcsak a látogatóközpontot, hanem az atomerőmű kommunikációját is ő alapozta meg, építette fel. Sok-sok feladatától sorra válik meg, s tervei szerint mire eléri a háromnegyedszázados kort, a megmaradtakat is „leadja”. Feltéve, ha hagyják. A helyzet ugyanis az, hogy mindig megtalálják, s felkérik valamire amellett, hogy az atomerőmű társadalmi kapcsolatainak alakításában, az önkormányzati társulásokkal való kapcsolattartásban is szerepet vállal még. Most éppen a Marx György atomfizikus születésének századik évfordulójára készülő kötethez ír egy fejezetet, a szintén száz éve született Szentesi Lala bácsi emlékkiállítására készül, és rövidesen a Kiégett Kazetták Átmeneti Tárolójának születéséről tart előadást az RHK Kft. felkérésére. Mint felidézi, az akkori polgármester kezdeményezésére felmérték, hogy a lakosság hány százaléka támogatja a tervezett létesítményt. Az atomenergiát egyébként kivételes arányban elfogadó paksiak csupán 26 százaléka mondott igent. Kováts Balázsra és az általa vezetett csapatra hárult a feladat, hogy ezt „feltornázzák” 50 százalék fölé. – Nem tanultam kommunikációt, engem nem kötött gúzsba olyan gondolat, hogy az iskolában ilyenkor milyen stratégiát javasolnak – fogalmaz. Többek között üzletekbe kihelyezett totószelvények helyes kitöltői közül kisorsoltakat utaztattak Angliába, tárolólátogatásra. Az elvárt támogatottságot röpke néhány hónap alatt sikerült elérni. Se vége, se hossza az emlékeknek, eredményeknek és az elismeréseknek, díjaknak, kitüntetéseknek. Utóbbiaknak nem tulajdonít túl nagy jelentőséget. Annak sokkal inkább, hogy megvannak, működnek az útjára indított dolgok, és munkája, élete során nem szerzett haragosokat, ellenségeket, sikerült mindenkivel megtalálnia a közös hangot. Habár a médiaszerepléseket lehetetlen lett volna, a túlzott rivaldafényt sikerült elkerülnie, és a politikától is sikerült távol maradnia. Bár nagyon sokáig lehetne még boncolgatni életművét, néhány újabb történetet felidézve napjainkra térünk át. Mint kiderül, a család után a fontossági sorrendben a második ma már a modellvasút, ami – miután a rejtvényfejtés például őt nem köti le – a szellemi frissesség fenntartását szolgálja. A történet 1956-ban kezdődött, akkor kapta az első villanyvonatot (ma is megvan). 1974-ben, amikor munkába állt, az első két havi fizetéséből újabbakat vett, amelyek 2020-ig lapultak a szekrényben. Miután a gyerekeik kirepültek, Rókus utcai otthonukban egy szobát kisajátított, itt építi gondos tervezés után a terepasztalt. A tematikája az ’50-es, ’60-as évek Magyarországa. 1:120 arányú modellekkel dolgozik, a 305×138 centis asztalon 40 méter sín és 50 váltó van beépítve. Egyes mozdonyokért némi túlzással a világ végéig képes elmenni, s minden fellelhető adatot, információt igyekszik összegyűjteni. A vitrinekben álló szerelvényeken kívül kész könyvtára van a vasútmodellezésről. A modellgyűjteményben akad néhány különleges darab, például egy 424-es, illetve egy egészen egyedi is:

ez pedig a paksi atomerőműben működő mozdony, aminek hű mását készíttette el.

A terepasztal, amelynek befejezéséhez(?) még legalább három év kell, négykezes, azaz két ember kell a működtetéshez. A segédmasiniszta szerep várományosa a kilencéves unokája, Marci, akinek természetesen már vannak saját villanyvonatai.