Városi megemlékezés október 23-án Pakson

Városi megemlékezésre várta a lakosságot az önkormányzat október 23-án délután a városháza előtti térre, az 1956-os emlékműhöz. Ünnepi beszédet mondott Nagy Balázs alpolgármester.

…”ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.”

– A fenti sorokat Faludy György 1986-ban, Torontoban, Kanadában írta. Mint sok költőnek, írónak, aki aktívan részt vett a forradalomban, neki is menekülnie kellett az országból. Tollal harcolt, mint oly sokan. Nem a saját kortársainak írta ezeket a sorokat, hanem az utókornak. Talán éppen azzal a vággyal, hogy egyszer majd az ő gondolatait fogják elszavalni egy ilyen ünnepségen – kezdte beszédét Nagy Balázs az október 23-i városi megemlékezésen, majd így folytatta: Sokszor megkérdem magamtól: változó világunkban hogyan él tovább egy ünnep, miként változik az értelmezése és képesek vagyunk-e átérezhetővé tenni a jövő generációinak is? Kik a felelősek ezért és milyen eszközeik vannak? Kik azok a múltban és a jelenben, akik a legmegfoghatóbbá tudják tenni? A rendszerváltás éveitől kezdve, az elmúlt 35 évben, minden október 23-án, nemzetünk ünnepnapján, szerte az országban a magyarok utcára vonulnak és ellepik a „megemlékezés” tereit. De tudjuk, hogy egyre kevesebben vannak, akiknek élő, saját emlékük van az eseményekről. Generációm gyermekkorában még halhatott történeteket a nagyszülők szájából, kivel mi történt akkor, ki miként élte meg az eseményeket vidéken és a fővárosban. Ezek a történetek nem egységesek, miként a magyar társadalom sem volt az. Az ideológiák kettészakították. Kommunisták, reformkommunisták és a rendszer ellenfelei. Mellettük pedig az átlag magyarok tömegei, akik csak élni és boldogulni akartak. Elbeszélt történeteikből derül i, ki hogy gondolkodott. Volt, aki elmesélte: „én ellátmányt szállítottam a fővárosba a forradalmároknak”, volt, aki helyett a felesége vallotta be nevetve, „a falu határában bujkált a kukoricagóréban az elvtársaival”, és olyanok is voltak, akik csak arra vágytak, hogy a harcok és a bizonytalanság ellenére is meg tudják tartani az esküvőjüket október 26-án – mint tették azt az én nagyszüleim is – mondta, majd újabb kérdéseket tett fel.

– Elbeszéléseiken kívül mibe kapaszkodhatunk még? Mit tudunk megmutatni az ezredforduló után született fiataloknak azért, hogy 1956 ne váljon poros, megfoghatatlan, „csak tudjuk le” ünneppé? Kevés videófelvételt, némi hanganyagot, de jóval több fényképet, melyek képesek visszaadni nekünk a hangulatot. Illetve – ha megengedik nekem, hogy könyvtárigazgatóként kicsit hazabeszéljek – meglepően sok verset, melyek átérezhetővé teszik a történteket. Önigazolásként hadd kapaszkodjak Tamási Áron soraiba:

„Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket. De a zivatarok borújában két fény mindig hű maradt hozzá. Egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, amely a magyarság számára ma is tanítás.”

– Tudjuk jól, hisz számtalanszor elmondták már: 1956. október 23-a a diákok, munkások, fiatalok forradalma. Az ötvenhatos megemlékezéseken beszéltek már róluk sokszor. Azokról, akik fegyvert ragadtak; a Széna tériekről, a Corvin köziekről, Maléter Pálról, Pongrátz Gergelyről és a politikusokról is, Nagy Imréről és társairól. És azt is tudjuk, hogy minden településnek megvan a maga hőse. Nekünk, paksiaknak több is. Czuczor Antal, kivel fejlövés végzett a Corvin közben, vagy Kolonics János az örök lázadó, aki a Széna tériek között harcolt, és a helyi szervezők, Tuba János és Gárdai György. Büszkén emlékezünk rájuk – emelte ki.

– De mégis, mi után nyújtjuk kezünk mindig, ha lelki táplálékra vágyunk? Mi az, ami nélkül nincs ünnepi megemlékezés? A vers az, és költőink gondolatai. Mert a költő az, aki versében egyesíti a nemzetet. A forradalom és szabadságharc kitöréséig némák maradtak a szájak, a fénylő fáklyát koncepciós perekkel, halálos ítéletekkel, súlyos börtönbüntetésekkel elfojtották. Az írók, költők, ha nem akartak behódolni a diktatúrának, az asztalfióknak írtak. Mint abban az időben például Hamvas Béla, aki az egyik legnagyobb magyar gondolkodóként 1951 és 1964 között raktárosként dolgozott Inotán, Tiszapalkonyán és Bokodon. Vagy Fekete István, aki nemzeti érzelmei és forradalmár fia miatt is margóra került, vagy Illyés Gyula, aki 1950-ben írta az Egy mondat a zsarnokságról című korszakos versét, ami csak 1956-ban jelent meg. A nemzet együtt ébredt. Elég volt annyi, hogy a Szovjet Kommunista Párt első titkárának, Hruscsovnak a szavai, melyeket Moszkvában az SZKP XX. Kongresszusának egyik zárt ülésén elmondott, kikerüljenek onnan, és komoly hullámokat verjenek az állóvízen. ’56 nyarán a változást követelve jött a lengyelországi, poznani munkásfelkelés, melyet vérbe fojtottak. Itthon Rajk László és társainak újratemetése, melyen tömegek vettek részt. A Petőfi Kör írói, költői, akik az addigi erjedésben fontos szerepet játszottak, meghatározó szereplőivé váltak az eseményeknek. Az ő harcuk nem a fegyverek harca volt, hanem a szavaké – emlékeztetett, majd így folytatta: De sokan nem csak külső, hanem belső harcot is folytattak. – Számtalan költőnk van, ki korábban hithű kommunista volt, de látva, hogy az eszme a valóságban miként működik, felül merte bírálni saját elkötelezettségét, és szólásra nyitotta száját. Déry Tibort így írt ekkor:

„45-ben azt hittem, hogy munkások, parasztok, mindannyian, akik a nemzeten kívül rekedtünk, új hazát lelünk. De tíz év alatt lépésről lépésre kilopták talpunk alól az országot, vérből s hazugságból rakott börtönfalak közé zártak minket. Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S, hogy, amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy a hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle.”

Déry Tibor fővádlott volt a nagy íróperben, és kilenc évre ítélték. Amnesztiával szabadult 1960-ban. A korábbi sztálinista, keményvonalas kommunista Zelk Zoltán ’56 után három év börtönt kapott. Mindezt a Szabad Ifjúságban 1956. október 30-án megjelent Feltámadás című költeménye miatt, mely igen keményen és nyíltan ábrázolja a történteket. Ha költőink jelen voltak, igazán jelen voltak. Soraik táplálták a forradalmat, és lerántották a leplet a bűnösökről. A fiatalok hősi helytállását örökítette meg Tamási Lajos versében, Piros a vér a pesti utcán címmel:

…Piros a vér a pesti utcán, / munkások, ifjak vére ez, / piros a vér a pesti utcán, / belügyminiszter, kit lövetsz? / Kire lövettek összebújva/ti, megbukott miniszterek / Sem az ÁVH, sem a tankok / titeket meg nem mentenek.

A vers Piros Lászlónak, az akkori belügyminiszternek, Gerő Ernő jobbkezének szólt. Piros a forradalom leverésében játszott szerepéért jutalmul a Szegedi Szalámigyár és Húskombinát vezérigazgatója lett, míg a vers íróját a forradalom után heti rendszerességgel kocsikáztatták éjszakánként. Szelíd lelkű polgári költők is megnyilvánultak. Szabó Lőrinc október végén nem sejtette, hogy már csak néhány nap a szabadság, de a vátesz, a látnok ott lakozott benne.

„… Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem azonban, magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e? Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől, felszabadult-e a megismétlődés veszélyétől?!”

És olyan is volt, aki életét adta a szabadságért. Gerécz Attila nemcsak nagyszerű költő volt, kiváló gondolkodó és sportoló egyszerre, hanem az utcai harcokban is kiemelkedő. Két tankot is kilőtt, egy harmadik T-34-es végzett vele. Ő a Kerepesi temető 21-es parcellájában nyugszik – mondta, hozzátéve: sorolhatnám még órákig. Máshol egész egyetemi kurzusokat húznak fel erre a témára és több száz oldalas könyvek születnek belőle. A helytállásból.

Gondolatait így zárta: mi október 23-án annyit tegyünk, ápoljuk költőink örökségét, mondjuk el verseiket újra és újra. Ők voltak azok, akik megénekelték Dávid és Góliát harcát, megénekelték egy nemzedék fájdalmát. Azok a költők, akik a forradalom mellé álltak, értéket választottak. A szabadság, az önállóság, a független lét értékeit választották. Alázattal fejet hajtunk előttük, majd felemeljük tekintetünk, fel az égig, eldöntjük, hogy mindenkor kiállunk magunkért, dörgölőzés, behódolás nélkül, hogy felvállaljuk döntéseinket, példát mutatva a következő generációnak. Feltekintünk az égre, ahol ott ragyogsz, „ezerkilencszázötvenhat, te csillag”.

A megemlékezésen közreműködött Gebhardt Gergő, az Energetikai Technikum és Kollégium 13.C osztályos tanulója, aki Heltai Jenő: Szabadság című versét mondta el. Az ünnepség végén koszorúztak az emlékműnél.

A városi megemlékezés 17 órakor a Csengey Dénes Kulturális Központban folytatódik, ahol Heringes Anita polgármester mond beszédet. Az esten átadják a Pro Urbe emlékérmeket és a Paks Díszpolgára kitüntetést, valamint megtartják a Tehetséges Paksi Fiatalokért Alapítvány díjátadóját. Ezt követően ünnepi műsort ad az Energetikai Technikum és Kollégium tanulói „Szabadnak születtél!” címmel.