Pakson találtak otthonra

Amikor értesült róla, hogy atomerőmű épül Pakson, elhatározta, hogy egyszer ő is itt fog dolgozni. A honvédség kötelékében érkezett, s hamar a paksi kulturális élet fontos szereplőjévé vált. Beregnyei Miklós a Pakson töltött majd’ ötven esztendő alatt több területen is maradandót alkotott.

Nehéz elhinni, hogy betöltötte a nyolcvanat. A szeme szinte mindig mosolyog, fitt, fürge, és úgy hív elő az emlékezetéből másnak talán jelentéktelennek tűnő mozzanatokat, hogy az bámulatos. Szűkre van szabva az időnk, mert Beregnyei Miklóst szólítja a kötelesség, feleségét ápolja. Amikor a betegségével szembesültek, idő kellett neki, amíg felocsúdott, de most már megbékélt a helyzettel. Szigorú a napirendje, de a munka is belefér. Miklós napjainkban is a paksi atomerőmű építésének, működésének történetét dolgozza fel, a Visszaszámlálás harmadik és negyedik kötetén dolgozik. – A Tolnai Népújságban megjelent cikkeket szerkesztem kötetbe. Ha nincs a lap lelkes csapata, most sokkal kevesebb információ lenne az erőműről – mondja. A másik téma, amiben információkat kutat és gyűjt, Teller Ede és Wigner Jenő magyarországi látogatásai.

Miklós a katonai főiskolán végzett út- és vasútépítő szakon. Nagyon ódzkodott attól, hogy Pestre kerüljön, feleségével Hatvanban telepedtek le.

A hatvanas években hallott arról, hogy Pakson atomerőművet fognak építeni, már akkor eldöntötte, hogy részese akar lenni.

– Teljesen új technológia, teljesen új világ. Nagyon érdekelt – magyarázza. 1976-ban teljesült a vágya, Paksra került dolgozni. Egy fiuk és lányuk jött velük, a harmadik gyermekük már itt született, felesége, akivel már gimnáziumba is együtt járt, gyógyszertári asszisztensként dolgozott. Akkoriban az érkezőket még fenntartással fogadták, amit ő nem igazán érzett, viszont megértett: az óvárosban egészségügyi fürdő működött és számos utcában nem volt szilárd burkolat, a modern lakótelepen pedig modern lakások épültek fürdőszobával. Miklós a kulturális munka instruktora lett. – Sok előzménye van ennek. Az alapot természetesen a gimnázium adta, humán szakra jártunk, latint tanultunk – reagál a felvetésre, hogy műszaki vénával és végzettséggel, miért éppen ilyen feladattal bízták meg. Nagyon jó kapcsolatban volt a hatvani múzeummal, sőt majdnem a Hadtörténeti Múzeumba került dolgozni. 1982-ben visszatért a műszaki területre, polgárvédelmi törzsparancsnok lett. Hét év múlva élt a lehetőséggel, és korkedvezménnyel nyugdíjba ment, de nem a pihenés, hanem az alkotás évei jöttek el az életében. A Jámbor Pál Társasággal akkoriban már tervezgették egy lap alapítását, ami az akkori tanácselnök, Jákli Péter gondolataival is találkozott, s felkérte, legyen az induló Paksi Hírnök főszerkesztője. – Meglepődtem, de mondtam, beszélek néhány emberrel, akikre számítok az újság összeállításánál – meséli. Nem sokkal később már az atomerőmű berkein belül találta magát, mert igent mondott Rósa Géza felkérésére, és tájékoztatási munkatársként tagja lett az atomerőmű akkoriban alakuló tájékoztatási irodája csapatának. Ebből született a mai Tájékoztató és Látogatóközpont. Hogy hány újonnan született dolog résztvevője volt? A legelső a Paksi Mozaik nevű helytörténeti kiadvány volt, de – mint megjegyzi – azt egy esszé miatt betiltották, és az ominózus szám minden példányát megsemmisítették. Egy maradt, az Atomenergetikai Múzeumnak adta Miklós. A felsoroláshoz visszatérve: a Jámbor Pál Társaságé, a Paksi Tüköré, a már említett Paksi Hírnöké, s ha az atomerőművet tekintjük: az üzemtörténeti gyűjtemény létrejötte mindenképpen említésre méltó, hiszen az volt az Atomenergetikai Múzeum bölcsője. Megint csak visszatérünk az alapkérdéshez, hogy került ilyen távol a műszaki vonaltól. Mint felidézi, a hadseregnél feladata volt az általános iskolai oktatás szervezése, amikor egy minisztertanácsi rendelet nyomán csökkenteni kellett az analfabéták számát. Járt az Egri Ho Si Minh tanárképzőre, de otthagyta. Egy tanár szó szerint akart kérdezni valamit, amit ő helytelenített. Elismeri, mindig harcos fajta volt. Hajtotta az igazságérzete, nem szerette a mellébeszélést. Emiatt a hadseregben elég sokat konfrontálódott, de az erőműben soha nem kellett.

– Olyan főnökeim voltak, akik feladatot adtak és számon kértek, de mindent úgy csináltam, ahogy én akartam – mondja.

Gazdag életpályáját képtelenség egy cikkbe sűríteni, lassan búcsúzni kell. Még kicsit elpolemizálunk azon, hogy reméli, a múzeumok, könyvtárak túlélik a digitalizálást, ahogy az olvasás is túlélte a televíziót. Paksról, amely közel hatvan éve otthonuk, szintén ejtünk pár szót. Szereti, nyugodt, csendes, mondja, és indul haza, mert várják a feladatok…

Megjelent a Paksi Hírnök 2024. november 22-i számában.