Pakson találtak otthonra

A legendás „erőművezér” elmúlt 92 éves, kitűnő egészségnek örvend, és remekül érzi magát Pakson, amely a szeme láttára vált várossá. Pónya József a pihenés éveit is aktívan tölti.

A telefonos időpont-egyeztetés elbizonytalanított, idős, fáradt ember hangját véltem hallani. A személyes találkozás azonban mindezt megcáfolta: Józsi bácsi – talán nem veszi zokon ezt a megszólítást – cseppet sem tűnik fáradtnak, 92 esztendősnek meg különösen nem. A Paksi Atomerőmű egykori miniszteri biztosa, volt vezérigazgatója, Pónya József érdeklődése is a régi, mielőtt állná a kérdések rohamát, ő vonja magához a szót, ő kérdez, aktualizálja az e sorok írójával kapcsolatos információit, s csak ezután válaszol készséggel. Elsőként arra: hogy érzi magát mostanság, hogy telnek a napok. – Kitűnően – érkezik a válasz habozás nélkül. Olvas. Most például Elon Muskról, előzőleg pedig Einsteinről. – Gondozom a kertet. Metszem a fákat, a szőlőt, termesztem a zöldséget. Bár az idén, amikor vittem ki a trágyát, elgondolkodtam, kell-e még jövőre is – mondja mosolyogva. Megvan a jogosítványa is, a kertbe, ami egyébiránt egészen nagy, 2500 négyzetméteres, mai napig kocsival jár. Lassan vesszük fel a fonalat, hogyan is talált otthonra Pakson Pónya József…

1974-ben nevezték ki miniszteri biztosnak az építeni tervezett atomerőmű kapcsán. Öten-hatan dolgoztak akkor ezen a – ahogyan ma fogalmaznánk – projekten. A család Tatabányán élt, ő onnan ingázott hol Budapestre, hol Paksra, ahol életében először ’74 szeptemberében járt. – Nagy falu. Gondolkodásban is – reagál a kérdésre, hogy milyennek látta. Nagy volt a kontraszt az akkori nagyközség és a 60-70 ezres Tatabánya között. A változás abban az értelemben is hatalmas volt, hogy az akkor 42 esztendős Pónya József Tatabányán már igazgató volt ahhoz passzoló társadalmi kapcsolatokkal, ismeretségekkel. Megfordult a fejében, hogy vajon érdemes-e mindent elölről kezdenie. – Elkenődtem – foglalja össze egy szóban az érzést, ami hatalmába kerítette, amikor megérkezett Cece irányából a kanyargós úton, s úgy vélte, ez itt egyenesen a világ vége. – Álltunk a lakótelep helyén a kukoricásban, a Szabó Béni (Szabó Benjamin – a szerk.) meg mutogatott a távolba, hogy ott lesz majd az atomerőmű. No, gondoltam, itt tíz évig gumicsizmában kell járnunk – emlékszik vissza. A gumicsizma ugyan jelképes volt, de 1987-ig, az építkezés lezártáig fennállt az így jellemzett helyzet. – Utáltam az építkezést, mert rendetlen volt – fűzi hozzá. Nem titkolja, eleinte fogalma sem volt, hogy milyen lesz, mekkora lesz, s főként, hogy milyen hatással lesz a környezetére az atomerőmű, de ahogy megismerte a terveket, megtetszett neki. Ezért aztán, amikor három évvel később igazgatónak hívták régi lakóhelye közelébe, Bicskére, ahova egy nagy szénerőművet terveztek, határozottan nemet mondott. Az atomerőmű építésébe pedig beletanult.

Nagy küzdelem, s jellemzése szerint nem kifejezetten úri viták eredményeként lett kiváló, a hasonló létesítmények legjobbika. Tisztában volt vele, hogy a tervezők, építők odébbállnak, ha készen lesz a mű, maradnak a leendő üzemeltetők, élükön vele, aki akkoriban már az atomerőmű első embere volt. Ez hajtotta, motiválta abban, hogy kiharcoljanak minden olyan módosítást, amelytől azt várták, hogy ez egy korszerűbb, jobb, megbízhatóbb erőmű legyen. – Mi nem voltunk azért felelősek, hogy mikor és mennyiért készül el. Mi abban voltunk érdekeltek, hogy ne tákolmány legyen. Jó erőművet akartunk. Ha azt mondtuk valamire, hogy nem felel meg, cseréljék ki másra, megtették. Éppen ezért így tovább is tartott az építés – meséli. Az, hogy a paksi erőmű kiemelkedett az ugyanilyen technológiájú erőművek sorából, Pónya József szerint egyebek között ennek a határozottságnak volt köszönhető, illetve annak is, hogy széles körű nemzetközi kapcsolatrendszert alakítottak ki, és nagyon sok nyugati ötletet hoztak és építettek be, alkalmaztak Pakson. Mint mondja, kiharcolták, hogy külkereskedelmi vállalat kategóriába kerüljön a Paksi Atomerőmű Vállalat, ami nagy mértékben megnövelte a mozgásterüket. Komoly nemzetközi kapcsolatokat építettek ki a finnekkel, franciákkal, amerikaiakkal, japánokkal. Ennek eredményeként a fiatal szakembereket ki tudták küldeni nyugati erőművekbe, ahonnan hazahozták az ottani tapasztalatokat, amelyeket felhasználva elérték, hogy hatékonyabb legyen a paksi a hasonló erőműveknél.

Miután közösen konstatáljuk, hogy az eredeti tervünkkel ellentétben nem a városról, hanem ismét az atomerőműről beszélünk, közösen megállapítjuk, nincs ezen mit csodálkoznunk, máig szívügye az atomerőmű.

– Azért mesélek róla, mert miatta szerettem meg itt Pakson

– szabadkozik. Egyébként akkor kezdte itt otthonosabban érezni magát, amikor a családja is követte, bár, ahogyan tréfásan megjegyzi, nem szívesen lett volna a saját felesége helyében, mert nagyon sokat volt távol, s amikor hazaért, akkor is mindig az atomerőművön járt az esze. Feleségével és két gyermekükkel egyébként ’79-ben telepedtek le Pakson. Ekkor kezdtek új kapcsolatokat építeni, mert a régi barátok Tatabányán maradtak. – Nem kifejezetten Paks tetszett, hanem a megye. Ez ilyen parasztmegye volt, aminek én örültem. Madocsán összejöttünk a Keresztes családdal, és odajártunk disznóöléstől kezdve mindenre. Olyan volt, mintha hazajártam volna a szüleimhez, ugyanolyan miliő fogadott. Pakson nem ismertem meg az előkelőséget, nem volt kapcsolatom velük – emlékszik vissza. A település akkoriban abszolút nem volt felkészülve arra, hogy mivel jár egy ekkora építkezés, s arra sem, hogy kiszolgálja az egyre gyarapodó lakosságot. Ez eleinte feszültséget keltett, innen is, onnan is érezhető volt az elégedetlenség. Jöttek a mérnök-feleségek más városokból, ahol jobb ellátáshoz voltak szokva, s „morogtak”, hogy ez nincsen, meg az nincsen. Aztán, ahogy épült a korszerű lakótelep, bővültek a szolgáltatások, a régi paksiak nem nézték jó szemmel, hogy az óvárosban még mindig sárban kell járniuk, miközben a „nagyságák” az új járdákon sétálnak, idézte fel. – Jó ideig ellenszenvesek voltunk ezért is, a magas fizetések miatt is – ismeri el Pónya József, aki 1978–79-ben igazgatója, 1979-től vezérigazgatója volt a Paksi Atomerőmű Vállalatnak.

A települést érintő változásokra térve azt mondja, hogy egyetlenegy fillér sem szerepelt a beruházási javaslatban Paks fejlesztésére, de rájöttek, hogy valamilyen úton-módon ezt meg kell tenni. Mosolyogva árulja el, hogy kellett némi furfang is sok esetben, de megoldották, hogy épüljenek iskolák, óvodák, üzletek. – Gondoltam, ha itt van ez a „dög” mű, tartozunk a falunak, hogy legyen belőle valami – fogalmaz. A legbüszkébb a saját iskola, az ESZI megépítésére. Hogy mégis miként ismerte fel, hogy városfejlesztés nélkül nem lehet megépíteni az atomerőművet? Azt mondja, egyszerűen fogékony volt rá. A jelek szerint ehhez kiváló érdekérvényesítő képesség társult. – Az erőműtől akkor még nagyon féltek. A kormány is félt, hogy nehogy baj történjen. Sikerült az embereket úgy hozzáidomítani, hogy ők is megértsék, ez komoly, ezzel nem lehet játszani – érzékelteti az akkori státuszt. Ez tiszteletet jelentett a berendezéssel szemben, és tiszteletet az ott dolgozókkal szemben is.

Véleménye szerint nagyon jó szakembergárdát sikerült kovácsolni, mindenki büszke volt, hogy őmiatta megy az atomerőmű.

Itt dolgozni nagyon nagy presztízst jelentett, azt vezetni természetesen még nagyobbat. – El akartak vinni MVM vezérnek, de én azt mondtam, azt senki nem ismeri, de az atomerőmű vezérigazgatóját igen. Nekem nagyobb rangom volt még egy miniszternél is, bejárásom volt a hatalomhoz – mondja. Szavaiból kiderül, élt is a lehetőséggel, amit ez biztosított számára. Ha szerettek volna valamit, nem volt rest, kiharcolta. Így alakult, hogy lett uszoda, épültek sportcsarnokok, kiváló edzők érkeztek, s alapozták meg a későbbi figyelemre méltó eredményeket. Hozzáfűzi, meggyőződése, hogy egy olyan veszélyes üzem vezetőjének, mint az atomerőmű, mindig bejáratosnak kell lennie a „hatalomhoz”, annak érdekében, hogy más elvek ne írják felül a biztonság alapelvét.

– Igaz, az építkezés idején az ERBE (Erőmű Beruházási Vállalat) volt az úr, velünk évekig nem fogott kezet senki, mert csak költöttük az állam pénzét. Aztán, amikor elindult előbb az első, aztán a második, harmadik, negyedik blokk, akkora eredményünk lett, hogy mindenki más szemmel nézett ránk. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jelentős lesz, egyedül többet termeltünk, mint az összes magyar erőmű, ontottuk a milliárdokat – idézi fel. – Éveken át kétmilliárd kilowattórával többet termeltünk, mint más erőművek, akkor három forint volt egy kilowattóra, azaz hatmilliárdot tettünk le az asztalra pluszban évente – fűzi tovább gondolatait.

Pónya József szerint az erőmű ittlétének előnyeit szépen lassan a paksiak is kezdték felismerni. Látták, hogy növeli a vásárlóerőt, a dolgozók az itteni fodrásznál, hentesnél költik el a fizetésüket, s az itteni családok is „beszivárogtak” az erőműbe. Lassacskán elhalványultak a különbségek, csitultak a feszültségek. Az egykori erőművezér az épülő új blokkok kapcsán azt mondja, szükség van rájuk. – Elájultunk a naptól meg széltől, nem építettünk állandóan működő egységeket, csak Gönyűben egy gázerőművet – fejtegeti. – Nagyon drukkolok, hogy mielőbb eljussanak a vissza nem fordítható pontig – teszi még hozzá az egykori vezérigazgató, aki egyébként 2010 óta ténylegesen nyugdíjas.

Azóta – mint mondja – megismert egy illusztris paksi társaságot, amelybe beilleszkedett, s rendszeresen találkoznak napjainkban is. – A feleségem asszonytársaságba járt, ő is jól érezte magát. Ő is megszerette Paksot, a barátságok neki köszönhetően alakultak ki. A gyerekeink is paksiak lettek, itt maradtak. Négy lányunokám és egy dédunokám van – zárja „hazaérkezésük történetét” Pónya József. – Nem bántam meg, hogy idejöttem – összegzi egyszerűen.