Városi ünnepség a magyar kultúra napján

„A kultúra csak tűzijáték a semmi háttere előtt” – mondta Emil Cioran, román-francia nihilista filozófus. Szerinte az ember kultúrtörténete az állítás és a tagadás beláthatatlan harca; vannak azonban pillanatok, mikor az értékek végképp megmerevednek és kiüresednek. Több olvasata van ennek a kijelentésnek, de egy magyar kultúra napi ünnepségen nem tehetek mást, mint hogy tagadjam ezt a végtelenül pesszimista állítást. Persze a kultúra néha kiüresedettnek tűnhet, és minden társadalom történetében vannak olyan pillanatok, amikor egy még formálódó vagy már kész nemzet nem tudja, mi a következő lépés. De én hiszem, hogy a hagyományok és a kultúra végül utat mutat – kezdte beszédét Nagy Balázs alpolgármester a magyar kultúra napja alkalmából tartott városi ünnepi esten a Csengey Dénes Kulturális Központban.

– A magyar történelemben volt egy korszak, mikor a merevségből kitörve valami elindult, valami addig elképzelhetetlen történt. Az 1800-as évek legelején egy új nemzedék született; a reformkor nemzedéke. Nyugati példát követtek, de hazafiak voltak. A nemzet ébredésének a korszaka volt ez, mikor eszmélni kezdett és rálépett arra az útra, melyen kisebb-nagyobb kitérővel, de a mai napig jár – mondta, majd így folytatta: A kultúra egy társadalom, egy nemzet személyisége. A személyiségét pedig azok szabják, akik a történelemből és hagyományból merítve alkotnak újat, vagy a régit életben tartják.

– Alkotó ember volt Kölcsey Ferenc is. Azért gyűltünk össze ma ennyien, mert napra pontosan 202 évvel ezelőtt Kölcsey Ferenc szatmárcsekei birtokán letette pennáját a Himnusz letisztázott kézirata mellé, és – ahogy én azt képzelem – elégedetten sóhajtott fel. Sokáig írt versében összefoglalta mindazt, ami a magyarság majd ezeréves leírható történetének esszenciája. Műve csak hat év késéssel jelent meg Kisfaludy Károly Aurora című kiadványában, és húsz év kellett hozzá, hogy a már Erkel által megzenésített művet a nagyközönség is megismerje. De a nemzetfők már ismerték e művet, és a szívükbe már befészkelte magát valami addig idegen nyugtalanság. A Himnusz születése után kezdődtek azok a társadalmi átalakulások, melyeknek eredményeként megjelentek nemzeti intézményeink; a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház – idézte fel, majd beszélt arról, hogy az egységes magyar kultúrnemzet gyökereit a Kölcsey Himnuszának születését követő esztendőkben kell keresni. – Elindult a magyar kultúra demokratizálódása, megtörtént annak a felismerése, hogy a magyar kultúra nem a társadalom csúcsán élők kiváltsága, hanem minden magyaré, tehát összmagyar. A Himnuszra épp ezért a nemzetté válás, a nemzeti kultúra kialakulásának egyik katalizátoraként tekintünk – hangsúlyozta.

Kiemelte, hogy egy ilyen fontos mű esetében elgondolkodunk, honnan jött a gondolat és mi hatott az alkotóra? Milyen kulturális hatások érték, és ki volt a példa, akibe Kölcsey és kortársai kapaszkodhattak, aki inspirálta őket? Milyen fényes volt az a tűzijáték a semmi háttere előtt?

– Kölcsey és kortársai – többek között Vörösmarty is – ekkoriban Zrínyi bűvöletében éltek. Korán felfedezték Zrínyiben a költőideált, a cselekvés és az alkotás egységét, a harcost és a költőt, a képzeletet és a valóságot egybeolvasztó eszményi elődöt. Zrínyiben tisztelhetjük azt az embert, aki megteremtette a múltra emlékező, az elődöknek emléket állító irodalmat. Zrínyiben megvolt a lelkesedés, mely a múlt mitizálásához kellett, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy Kölcsey jelenében nemzet- és kultúraformáló prototípussá váljon. Ő volt az ihlető. Kölcsey Himnusza – a mi himnuszunk – Vörösmarty Szózatával párban pedig nemzetteremtő és ezáltal kultúrateremtő erő lett a reformkor idején. És az ő köpönyegükből, a születő nemzeti kultúra leple alól előbújt az új kor Zrínyije, Petőfi Sándor, akinek fő célja volt utat találni a nemzet szívéhez, és aki lelki táplálékként használta e két művet. Petőfi szintén ikon lett, az egyre terebélyesedő magyar kultúra ikonja, akinek életéhez és műveihez lehetett nyúlni a vérzivataros években, és akit további kultúrateremtésre – így is, úgy is – felhasználtak az elmúlt 176 esztendőben. Felhasználtak, de értékeit bármennyire is próbálták hajlítani, nem tudták. Petőfi örökségét tartotta életben és közben alkotta meg a sajátját Arany János, akire a költő akkor figyelt fel, mikor megjelent Toldi című elbeszélő költeménye, egy újabb hősköltemény, a történelem és hagyomány átemelése a kultúrába. S vitte tovább mindezt Jókai, és eddigre a magyar kultúra már akkorára nőtt, olyan ütemben tágult az univerzuma, hogy vitázni lehetett róla; Jókai vitáját Liszt Ferenccel a népdalokról és a népies dalokról csak jóval később oldotta fel Kodály és Bartók. És jöttek nyugati hatások, és jöttek keleti hatások, alkotott itt nemcsak író, hanem festő, zeneszerző, szobrász; Munkácsy, Szinyei, Liszt, Goldmark Károly, Lehár Ferenc és sorolhatnám, akik által a magyar kultúra és szellem világhírűvé vált, és a kultúra közvetítő ereje által már a tömeg is kapcsolódni tudott a nyugathoz. És ennek a kapcsolódásnak a hajnalán ott van a magyar irodalom legszebb és leggazdagabb korszaka: a Nyugatosoké, és pont, mikor a legtöbb hatás és ellenhatás érte, akkor rajzolódott ki a nemzeti kultúránk különössége és egyedisége is; mindez pedig a páratlan, egyedülálló nyelvünknek köszönhető – mondta, kiemelve, nincs nyelv, melyre átültethető Weöres Sándor, Zelk Zoltán.

– Máshol nehezen értik kortárs prózaíróinkat, a Kárpát-medence mágikus realistáit. Mi sírva vigadunk és akasztófahumorunk van – mégsem mondjuk azt, hogy a kultúra „csak” tűzijáték a semmi háttere előtt. Mert tudjuk, hogy a kultúra a minden, amiben ez a magányos, a világban szétszórt nemzet él. Különösek vagyunk, és egyediek. Január 22-én ünnepeljük nemzeti kultúránk egyediségét, gazdagságát és egységét is. Ünnepeljük mindenekelőtt a Kárpát-medencében, de szerte a nagyvilágban is. Ahol felcsendül a Himnusz, ott még él s jelen van a magyar kultúra. Higgyék el, utat mutat akkor is, amikor úgy tűnik, minden kiüresedett és megmerevedett – húzta alá.

A beszédet követően ünnepi műsort adott Hozz rá víg esztendőt! címmel a Kaláka együttes. Az estet Mezősi Árpád önkormányzati képviselő pohárköszöntője zárta.

A Kaláka együttes 1969-ben alakult Budapesten, alapvetően verseket énekelnek. Muzsikájuk sokszínű, és a versekből következően sok stílusú. Az egyéni hangzást a négy énekhang, a klasszikus és népi hangszerek együttes játéka adja. Az együttes tagjai: Becze Gábor, Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos és Radványi Balázs. A Kaláka együttes 2000-ben 30 éves jubileuma alkalmából Kossuth-díjat kapott, 2004-ben Prima Primissima kitüntetést, 2014-ben Magyar Örökség Díjat, 2020-ban másodszor Kossuth-díjat.