Ünnepi megemlékezés március 15-én Pakson

Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 177. évfordulója alkalmából tartottak városi megemlékezést. Ennek helyszíne a kedvezőtlen időjárásra tekintettel a Szent István tér helyett a Csengey Dénes Kulturális Központ volt. Ünnepi beszédet mondott Nagy Balázs alpolgármester.

– Talán kicsit megtépázta az ünnepi érzést ez a szél és az esős idő, de jó, ha tudjuk, 177 éve is hasonlón alakult. Egész nap esett és déli, délkeleti szél fújt. 1848. március 15-ének vértelen forradalmában egyetlen fegyver került elő és fenyegetett sérüléssel: a Landerer-nyomda előtt összegyűlő ötezer ember a havas esőben esernyőt tartott a kezében. A kis téren könnyen kiszúrhatták volna egymás szemét. De szépen viselkedtek: Jókai szavára egyszerre csukták be esernyőiket, a sok ezer apró csattanás ágyúlövésnek hangzott. Ezzel talán mi is elszórakozhattunk volna a Szent István téren, bizonyítva, hogy nem vagyunk cukorból. Nem állt volna fenn a veszélye, hogy egymás szemét kiszúrjuk, de úgy gondolom, a fellépő fiatalok szempontjából mindenképpen kényelmesebb itt. A kényelem szeretetével kár bárkit is zavarba hozni; nem árt tudni, hogy a pesti forradalom volt az egyetlen forradalom a világtörténelemben, ahol ebédszünetet tartottak. A pesti polgárember már csak ilyen volt – Miután a beszédeket meghallgatta, fogta magát, és szerte széledt, hogy éhét oltsa – a ribillió ráér, mondták, ők nem osztották azt a nézetet, hogy üres hassal érdemes forradalmat csinálni. Mindegy is, ezért ne kérjük őket számon, és talán ők sem fognak minket számonkérni, hogy behúzódtunk ide az eső ellen – kezdte beszédét Nagy Balázs alpolgármester.

– 177 éve föltámadott a tenger, a népek tengere, ahogy azt Petőfi írta a versében. Egész Európa lázban volt, Palermo, Párizs, Baden, München, Bécs, Buda és Pest, követve őket Európa számos pontja, Bukaresttől Rómáig és Berlinig. Valami történt akkor. Ma azt mondják, Európát elfogta a történelem szédülete, először a történelem során, de nem utoljára. Mégis, talán ez volt az egyetlen, mikor az eszmék még tisztán tündököltek és radikálisnak lenni is csak annyit jelentett, hogy nagyon, de nagyon akarni a szabadságot és a nemzeti önrendelkezést. A Magyarországon 1848-ban kitört forradalom és szabadságharc nem csupán politikai célokért folyt, hanem egy mélyebb, erősebb érzés, a nemzeti identitás tudatosodásának egyik legfontosabb pillanata is volt – emelte ki.

Így folytatta: – A magyar népnek mindig meg kellett küzdenie a fennmaradásáért itt a Kárpát-medencében, egy kis szigeten a szláv tengerben, szomszédságban a túlerőben lévő német ajkúakkal. A 19. század elején még az is kérdéses volt, hogy a magyar nyelv lehet-e hivatalos nyelv az országban. A forradalom egyik nagy eredménye az volt, hogy a magyar nemzet öntudatosabbá vált, és felismerte: a kultúra, a nyelv, a hagyományok mind-mind olyan kincsek, amelyeket őriznünk kell. És manapság sem vagyunk könnyebb helyzetben, hisz nem büszkélkedhetünk azzal, hogy mindenki magyarul tanul, vagy rokonnépek tucatjai tűntek fel körülöttünk. A modern kultúra nem igazán kedvez a kisebb nemzetek identitástudatának. A világháló és a közösségi média tartalmai erősen uniformizálnak. A kisebb nemzeteknek épp ezért kell egy önvédelmi technika, mellyel védekezik az őt ért hatások ellen, és küzd, hogy a fiataljaiban, az elkövetkező generációkban is felkeltse az érdeklődést a múlt iránt – mondta.

– Ami 1848–49-ben Magyarországon történt, az a nemzeti mitológia legismertebb fejezete. A forradalom és szabadságharc említésére mindenki előtt megjelenik néhány kép: Jókai felolvassa a kiáltványt, Petőfi a Nemzeti dalt szavalja a Nemzeti Múzeumnál, Kossuth toborzókörúton, aztán csataképek, Bem apó, végül akasztófák és sortüzek Aradon és a pesti Újépületben. Azok a kisgyermekek, akik óvodába, alsó tagozatba járnak, még alig ismernek valamennyit ezekből a történetekből. De beég nekik az emlék, ahogy lobogtatják a hurkapálcára ragasztott trikolort, ahogy óvatosan a mellkasukra tűzik az édesanyák a kokárdát, vagy ahogy huszárcsákót ragasztanak kartonpapírból. Látják a képeken a mellét feszítő bajszos hőst, megfogják egymás kezét és az óvodától elsétálnak a helyi ’48-as emlékműhöz – nálunk a Jámbor Pál szoborhoz – és a földbe tűzik a kis zászlókat. Ez is a közösségi érzést, a magyarsághoz való tartozást erősíti bennük – összegzett.

– Viszont sokszor azt érzem, hogyha mi, felnőttek nem teszünk valamit, az újabb generációknak a forradalom és szabadságharc nem lesz olyan kézzelfogható, mint nekünk volt, vagy mint azoknak a gyerekeknek, aki most fel fognak lépni, és felnőtt korukban is el tudják majd mondani, milyen volt egy márciusi ünnepség. Attól félek, hogy előbb vagy utóbb ez is csak egy applikáció lesz, teljesen átköltözik a fájlok világába, csak azért, mert megelégedtünk a jól kitaposott ösvénnyel. A nagy identitásteremtésben igen sterillé váltak azok a példaképek, akikbe kapaszkodunk. Mert oké, hogy Petőfi, oké, hogy Táncsics, Vasvári, Kossuth, Bem apó, de annyi történet van még ebben! És nemcsak másokról kellene több szót szólni, hanem ezeknek a hősöknek az emberi oldalát is kihangsúlyozhatnánk, lehánthatnánk róluk a rétegeket már az általános iskolában! – húzta alá Nagy Balázs.

– Hőseink igen szerethető emberek voltak, tele emberi gyarlósággal és hibával, amin sokszor nevetni kell, amitől annyira élők lesznek, épp, mint egy rövid videóban szerencsétlenkedő átlagpolgár. Tudjuk, hogy Petőfi zsenialitása ellenére nagyon nehéz ember volt. Legjobb barátaival is csúnyán összeveszett, és bármire képes volt, hogy beleavatkozzon az életükbe. Érdemes elolvasni azt a levelet, amit Jókai édesanyjának írt, csak hogy megakadályozza az író házasságát Laborfalvi Rózával. Akkor már inkább két ellenséget, mint egy ilyen barátot! Ráadásul, ki kell mondani: igen elbizakodott figura volt; Segesvár alatt, mikor a dzsidások támadtak, a csatát látva csak annyit mondott; potomság. Csak akkor kezdett szaladni, mikor látta, Bem apó is menekülőre fogta. És Jókai? Hányszor hozta szóba Petőfi feleségének, Szendrey Júliának émelyítő kancsalságát? És el kell ismerni: borzasztó papucsférj lett belőle. Vagy érdemes lenne a kiegyezés utáni első miniszterelnök, Andrássy Gyula és politikai ellenfele, gróf Dessewffy Emil 1848-as levelezésébe is beletekinteni – persze, szigorúan csak a felnőtteknek – hogy lássuk, akármilyen komoly emberek voltak, a bolondéria bizony őket sem kerülte el. Ha összevetnénk azokat az írásokat a mai Facebook-os kommentek adok-kapokjaival, bizony elgondolkodnánk azon, vajon ők mit művelnének ma egy adott politikai vitában a világhálón? Megsúgom: hamar tiltás kapnának. És ott vannak azok a figurák, akikről alig ejtünk szót: példának okáért Sükey Károly költő, Gogol és Thackerey fordítója, aki jelen volt a 12 pont megfogalmazásánál, és március 15-én, kora reggel, mikor Petőfiék még a kávét kortyolgatták a márciusi ifjakkal, már a Váci és a Kígyó utca sarkán többször kikiáltotta a 12 pontot. Hogy nem ő lett a sztár, a forradalom katalizátora, az talán annak is köszönhető, hogy kegyetlenül dadogott; Petőfiék mondták is neki, inkább húzódjon a háttérbe, a tizenkét pont felolvasása nem tarthat estig. Vagy ott van Landerer. Sokszor úgy állítják be, mintha valami rossz labanc lenne. Pedig ő aztán tervszerűen cselekedett: érezte, hogy kipattan valami, ezért arra a hétre a szokásos papírmennyiségnek a háromszorosát rendelte be a nyomdájába. Ezzel tulajdonképpen ő lett a forradalom legkomolyabb mecénása, nem is kellett hozzá rendszerváltó kártya – mondta az alpolgármester, majd folytatta: És a nők? Mikor beszélünk a nőkről? A forradalomnak és az azt követő fegyveres harcoknak is megvoltak a női hősei, ahogy a mindennapoknak is. A nagyasszonyok mellett voltak álruhás katonalányok, mint Pfiffner Paulina, aki császári tiszt lányaként is magyarnak tartotta magát. A szabadságharcban Bem apó seregében szolgált, a bécsi légióban, Erdélyben. Hamar őrmester lett, mert bátran küzdött – természetesen álruhában. Hadnagy lett, megsebesült, és csak a kórházban derült ki, hogy nő – ekkor szállították vissza apjához Lengyelországba. Érdemes lenne beszélni róla is – már ha az Alaptörvény tizenötödik módosítása engedi. De ugyanez vonatkozik Lebstück Máriára, Mária főhadnagyra, aki hasonló karriert futott be, és fanatikus harcosként ismerték. De nem csak harcosok voltak, kémek is, mint Bányai Júlia műlovarnő, aki részt vett a piski csatában, ahol egy gránátszilánk feltépte a lábát. De voltak olyanok is, akik nem harcoltak, hanem a közösséget építették; vannak, akikről iskolát neveztek el, mint Teleki Blankáról és Leövey Kláráról – idézte.

– Tudom jól, nem szólhat egy iskolai tanév csak erről az ünnepünkről. A fiataloknak – és a felnőtteknek is – többet kellene tenniük, hogy megismerjék ezeket a hősöket, a magyarság identitásteremtésének kulcsfiguráit. Ma nem a törökök, Habsburgok, szovjetek vagy Brüsszel elnyomása ellen kell küzdenünk, hanem saját magunkkal kell megküzdenünk: az apátiával, a közömbösséggel, a felelősség hárításával. A nemzet nem egy elvont fogalom, hanem az egyének és a közösségek döntéseinek összessége. A szabadság azt jelenti, hogy felelősek vagyunk és bátran ki merünk állni önmagunkért és a közösségünkért. Egy nemzet nem a forradalmak pillanatában mutatja meg igazi arcát, hanem a hétköznapokban – emelte ki Nagy Balázs, majd beszédét így zárta: Nos, azt hiszem, a következő évek március 15-éire a témákat összeírtam. Ideje hát átadnom a porondot az ifjúságnak. Ha jól gondolom, a forradalom napján csak úgy érdemes búcsúzni: éljen a Szabadság, éljen a Haza!

Az ünnepi beszédet követően A mi márciusunk címmel ünnepi emlékműsort adtak a Paksi Bezerédj Általános Iskola tanulói. Felkészítő tanáraik Fallerné Krasznavölgyi Eszter, Bukta Andrea, Juhász Veronika, Ványiné Németh Ildikó.

Az ünnepség után egyénileg koszorúztak Jámbor Pál szobránál intézmények, civil és társadalmi szervezetek.

Az ünnepi est a kulturális központban lesz 17 órakor. Beszédet mond Heringes Anita polgármester. Az esten átadják a Tisztes polgár kitüntetést. A betiltott dal címmel a Medinai Tamburazenekar ad ünnepi műsort. Az ünnepséget pohárköszöntővel zárják.