Pakson találtak otthonra
Illyés Gyula Puszták népe című könyve és A kis herceg udmurtra fordított változata mellett beszélgetünk Olga Urasinovával, aki három évvel ezelőtt telepedett le Pakson. Bár orosz állampolgár, származását tekintve udmurt, sőt egészen pontosan beszermán. Nem mellesleg irigylésre méltó választékossággal beszéli a nyelvünket, és boldog, hogy magyarok között élhet.
Annak érdekében, hogy belecsöppenjünk az udmurt kultúrába, Olga azokat a fekete vadribizli leveleket használja a teához, amelyeket édesanyja szedett a Yunda folyó partján. Ott, egy Pakstól háromezer kilométerre fekvő falucskában született, ahol még ma sincs aszfalt, vezetékes gáz, civilizáció. Nagyon erős az identitástudata, ami nem volt mindig így. Eleinte csak udmurtul beszélt, óvodában tanult oroszul, aztán az iskolában már vagánykodtak a falubeli társaival, és meg sem szólaltak az anyanyelvükön, szinte szégyellték. Immáron büszke rá, és mindent elkövet, hogy fennmaradjon a kultúrájuk, nyelvük.
A családja valójában egy kisebb etnikumhoz, a beszermánokhoz tartozik, akik az udmurtok és tatárok leszármazottai.
Szülei tisztában voltak azzal, hogy a zárkózott, szerény kislány egyféleképpen tudja elkerülni, hogy tejtermeléssel, gabonatermesztéssel foglalkozva élje le az életét, ez pedig a tanulás. Így került 9. osztályba Udmurtföld fővárosába, Izsevszkbe, ami jelentős nehézipari, hadiipari központ, egyebek mellett Kalasnyikovokat gyártanak itt. Olga számára sokkal fontosabb az, hogy itt van Oroszország-szerte az egyik legnagyobb múltú magyarnyelv-oktatás. Előbb finn, majd magyar nyelvet tanult, 2007–2008-ban pedig Budapesten élt egy éven át. – Az egyik legboldogabb évem volt: nemzetközi társaság, fiatalok, Budapest… – jegyzi meg. A szerelem végül is Moszkvába csábította, ahol tíz éven át a magyar nagykövetség Liszt Ferenc Intézetében dolgozott.
Programszervező munkáját imádta. Minden benne volt, ami fontos neki: kultúra, szervezés, tudás-, információmegosztás. Tíz éven át népszerűsítette a magyar kultúrát, benne egyebek mellett Makovecz Imre munkásságát, azaz Paks neve egy cseppet sem volt számára ismeretlen. A Covid és a válás felborította az életét, a munka is rutinná vált, s Moszkváról is úgy gondolta, hogy hiába élt ott 14 évig, nem az ő városa, ezért eljött az ideje a váltásnak. Feltöltötte az önéletrajzát a netre, s olyan gyorsan jött egy munkaajánlat, hogy ideje sem maradt hezitálni. – Soha nem gondoltam, hogy egyszer Paksra kerülök, ahol a Szentlélek templom van – árulja el nevetve. Amikor megérkezett a városba 2022 májusában, szinte a bőröndjeit sem csomagolta ki, azonnal elment az addig csak képről ismert Makovecz-templomba.
Nem titkolja, hogy nem az Atomsztrojexport által kínált munka volt a döntő, hanem az, hogy Magyarországra kerülhet.
– Az egész felnőtt életemen át a magyar kultúrával foglalkozom, nekem sokkal könnyebb kommunikálni magyarokkal, sokkal szimpatikusabb a mentalitásuk, mint az orosz embereké – fogalmaz. Mostanra már a munka is jobban „hozzáidomult”, kevesebb az adminisztráció, sokkal több a szervezés, kommunikáció, kapcsolattartás, ami neki lételeme. A Paks II. projekten dolgozó vállalatuk céges rendezvényei a csapatépítést, a többi az integrációt, a beilleszkedést szolgálja.
Arról viszont, ami tényleg a szívügye, a magyar kultúra népszerűsítése, le kellett mondania, mert rá kellett jönnie, hogy az Oroszországból idetelepült munkatársainak és családtagjaiknak elsősorban a saját kultúrájuk, gasztronómiájuk hiányzik, így a programok erre fókuszálnak, de az változatlanul pozitívum, hogy kapcsolatban lehet a város intézményeivel, az itt élőkkel. Mielőtt Paksra költözött, barátai faggatták, mit fog itt csinálni. Ő pedig a neten kutakodott, hogy megtalálja erre a választ. Így bukkant rá a sárkányhajózásra, ami mostanra a szíve csücske lett. Lapátolt a Paksi Atomerőmű, a Paks II. és a Holt-Duna csapatában, de most már saját legénységük is van, ahol ő a kapitány.
Szereti Paksban, hogy természetközeli, sok a sportolási lehetőség.
Az estéi a sport mellett munkával telnek, online udmurt nyelvi kurzusokat tart. Ezt missziónak tekinti. – Van egy kincsem, amit szívesen megosztok másokkal – mondja róla. Egy hasonló kurzus nyomán érkezett hozzá felkérés, hogy kapcsolódjon be A kisherceg udmurt változatának elkészítésébe. Egy példányt le is vesz a polcról, ahonnan nem titkolt büszkeséggel Illyés Gyula Puszták népe című kötetét is leemeli. Egy fordító ismerőse hívta fel a figyelmet az íróra, aki járt Oroszországban és 1934 című kötetében írt a finnugorokról. – Nekem, finnugornak ez fontos – szögezi le mosolyogva Olga. Már meg sem lep, amikor kiderül, azt is tudja, hogy Pálfához – az én szülőfalumhoz – is köze van Illyés Gyulának. Derűsen csacsogni kezd róla, meg a Tisztes polgár díj átadásról, ahol minap ő is ott volt, s emlékszik, hogy az egyik díjazott szintén pálfai. Egyszerűen lenyűgöző, hogy mennyi minden megragadja a figyelmét, mennyit tud a magyar kultúráról. Hogy hol lesz tíz év múlva, arra nem tud válaszolni, de most remekül érzi magát. Örömet okoz neki, hogy biciklivel járhat dolgozni és a Liget utcai pompás kis otthonának teraszán tud virágokat ültetni, sőt kakukkfüvet is.